HOGYAN KELETKEZIK A VALLÁS?

Az emberi agynak olyan a szerkezete, hogy csak valamilyen struktúrában tud gondolkozni. Arra a kérdésre például, hogy "milyen a máj"? - nem lehet felelni, legfeljebb annyit, hogy "csecse". Mert a kérdés struktúrán kívüli. Ám ha azt kérdezem: "Milyen a máj fejlődéstana?", "Milyen a máj szövettana?", "Milyen a máj élettana?", "Milyen a máj a szakácsművészet szempontjából?" - akkor bő forrásként buggyannak fel a válaszok, mert a májat belehelyeztem valamilyen gondolkodási struktúrába.
Mármost a vallás és mindenfajta dogmatizmus úgy keletkezik, hogy valaki abszolutizál egy gondolkodási struktúrát a sok közül, úgy véli, hogy csak abban a struktúrában lehet és szabad gondolkodni, és minden más gondolkodási struktúrát hamisnak, bűnös módon tévelygőnek tekint. Számára a struktúra igaz és egyedül igaz, tehát aki ebben az igaznak vélt struktúrában gondolkodik, az csak helyes eredményekhez juthat, bármilyen szamárságokat ad elő.
Úgy vélem, a fenti sorokban túlságosan sokszor fordul elő a "struktúra" szó. A stílus tudományos komorságát enyhítendő, ide iktatom a már előzőekben megidézett Füst Milán bölcseleti megoldását. Őt az izgatta, hogy miként tesz szert az ember véleményre. A probléma a következő:
Már a görög szofisztika rájött arra, hogy a gondolkodás többféle értelemben végtelen. Például soha nincsen olyan pont, ahonnét már ne lehetne tovább gondolkodni. Ezenkívül minden irányban lehet gondolkodni, tehát egyenlő eséllyel érvelhetünk valami mellett és ellen. Ilyen módon az embernek soha nem lehetne véleménye. Mert a vélemény azt jelenti, hogy az ember egy ponton mégis megállította a gondolkodását, nem hajlandó sem tovább, sem másik irányban gondolkodni, hanem azt tartja igaznak, ahová éppen eljutott. No de miért? Miután a gondolkodás végtelen, az intellektuális úton nem találkozhatunk stoptáblával. Hanem az történik, hogy a gondolkodás folyamatába tőle idegen - elsősorban érzelmi és morális - erők avatkoznak be, így kiáltva: "Ne gondolkozz tovább!" Ez legyen a véleményed ezentúl, mert ezt érzed igaznak, netán erkölcsi érzéked itt "megállj"-t parancsol. A vélemény tehát egy adott gondolkodási eredmény megmerevedése irracionális indítékok hatására.

Az én értelmezésem: Vallásos az az ember, akinek véleménye van!

Mint tetszik látni, még mindig a vagylagosság, az egyértelműségre törekvés nyugati kultúrájának mezsgyéin botladozunk.
(Én anyám nagy bánatára, fiúként születtem meg Hitler hatalomra jutásának esztendejében. E két jelentős személyiség hosszú időre befolyásolta belső fejlődésemet. Sokáig kétségeim voltak létezésem jogosságát és szükségességét illetően. Érettségi előtt, amikor pályaválasztási elképzeléseinkről kellett dolgozatot írnunk, én azt a vágyamat fogalmaztam meg, hogy a király barátja szeretnék lenni egy abszolút monarchiában. A tanári korholás rádöbbentett az őszinteség és a humortalan gondolkodás veszélyeire. Ezért, bár engedelmesen felöltöttem a felnőttség és a tudományosság maszkját, nem állom meg, hogy időnként vihogva ki ne kukucskáljak alóla. Ezzel sok ellenséget és irigyet szereztem magamnak azok közül, akiknek ráégett a maszk az arcukra. Szerb Antal szerint egy angol temetőben olvasható az alábbi sírfelirat:
"Itt nyugszik John Smith. Embernek született, fűszerkereskedőként halt meg."
Miután a pszichológusként való jobblétre szenderülést túl nagy veszteségnek érzem eredendő embermivoltomhoz képest, Bulcsú vezér ösvényeire léptem: letelepedtem ugyan, de időnként kalandozásokra indulok számomra ismeretlen irodalmi vagy transzcendens tájak felé. Utazásaim során szkeptikussá váltam a szó jobbik, Thomas Mann-i értelmében: nem arról van szó, hogy semmiben sem hiszek, hanem mindent lehetségesnek tartok. Megszoktam, hogy naponta tizenhat órát dolgozom, és újabban megbotránkozva veszem észre, hogy fáradt vagyok. Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban még mindig azt hiszem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.)
vissza

KRISZTUS ÉS BARABBÁS

Egy kétméteres szerzetes-tanár önvallomása:
1945-ben, amikor épp hogy megindultak a villamosok ritka járatai, embertömegek dulakodtak a megállóknál. Azt mondja nekem egy hatalmas termetű, kissé beszeszelt fiatalember:
- Mit akarsz itt, te csuhás?
- Fel akarok szállni a villamosra, fiam.
- Ne vedd el a helyet a dolgozóktól, te halálmadár!
De azért csak felnyomakodtam, vele együtt. Ő pedig egyre gyalázott a peronon is, és úgy belehergelte magát, hogy lekevert nekem egy nagy pofont. Azt mondtam:
- Meg vagyon írva: Aki megüti a jobb orcádat, tartsd neki oda a balt is. Tessék, fiam, üsd meg ezt is!
A fickó nem volt szívbajos, lehúzta nekem a másodikat.
Erre fejembe szállt a vér, és elbődültem:
- Eddig a Krisztus. Most jön dr. Szentember Szilárd! - és úgy megvertem, hogy azóta is szégyellem.

A dolgoknak mindig van őstörténete. Magdeburgi Szent Hugót egyszer megkérdezték, hogy mit csinálna, ha valaki pofon ütné az utcán. Így felelt: - Azt tudom, hogy mit kellene tennem. De hogy mit csinálnék, arról fogalmam sincs. (A kérdőíves felmérések szerelmeseinek figyelmében ajánlom.)
Schopenhauer hitelességéről pedig akkor győződtem meg, amikor meghallottam, hogy egyszer bemutattak neki egy csodálatos embert, aki hét nyelven beszélt tökéletesen. A filozófus így nyilatkozott: - Ez az ember valóban hét nyelven beszél, de mind a héten hülyeségeket!
Nos, amint tudjuk, az európai bölcselet számára Schopenhauer fedezte fel a keleti filozófiát. S hogy a dolog nem maradt hatástalan az ő lelkére, azt bizonyítja a kis epizód: egy ajtaján kopogtató öregasszonyt lerugdosott a lépcsőn, mert zavarta a munkájában. Tudniillik éppen az indulatnélküliségről, a lélek nyugalmáról írt.
Török Sándor mesélte el, hogy a háború után panaszkodott Sík Sándornak, a piarista költőnek:
- Tudod, amikor Ukrajnában voltam munkaszolgálatos, az aknamezőkön, hatalmas erőim voltak, ragyogó morális tisztaság vett körül engem. Túléltem, hál' istennek, a feleségem is. Már van lakásom, állásom, szeretőm, ellenségeim, anyagi gondjaim, sértődéseim... Szóval már úgy el vagyok piszkolódva, de úgy el vagyok piszkolódva...
Akkor Sík megölelte, és azt mondta:
- Sándorkám, hát ilyen az igaz ember élete. Az ember mindig elesik és mindig fölkel!

A szavak Budapesten hangzottak el. De a gondolat messzebbről érkezik.

(Magdeburgi Szent Hugó, némaságot fogadott karthauzi szerzetes a XVI. század végén élt. Fogadalmát állandóan megszegte életbölcseleti kommentárjaival, ezeket a hívek épülésére és önmaga gyönyörködtetésére adta elő. Ezért a szerzetből kegyelemmel elbocsáttatván, a rózsakeresztesek titkos társaságához csatlakozott. Itt megtanulta az indiai eredetű tűzmeditációt. Ha az ember sokáig bámul a mozdulatlan gyertyalángba, egyszer csak egy alakot lát kilépni belőle: azt, aki előző életében volt. Hugó rájött, hogy annak idején ő gyújtotta fel az alexandriai könyvtárat. Jóvátételül megnősült, és könyvkötészettel kereste kenyerét. További élete során 23 437 könyvet kötött be. Kilenc fiúgyermeke mind könyvkötő lett. Ő találta fel a könyvekbe ragasztott szalag könyvjelzőt. Üdvözülése biztos, annál is inkább, mert őt én álmodtam meg 1982-ben Debrecenben, a kálvinizmus fellegvárában.)
vissza

AZ "ÉS" KULTÚRÁJA: KELET

A jaipuri maharadzsa összegyűjtötte a város vak embereit. Közéjük vezetett egy elefántot.
- Milyen az elefánt? - kérdezte.
Aki az ormányát tapogatta, így felelt:
- Az elefánt egy vastag tömlőhöz hasonlít.
Aki a lábát tapogatta:
- Az elefánt olyan, mint egy hatalmas oszlop.
Aki a farkát fogta:
- Vékony kis bőrredő az elefánt.

Így tapogatjuk a világot évezredek óta. A kozmoszt, ami nagyobb annál, hogy beleférjen egy ember fejébe vagy egy vallásba, egyetlen filozófiai rendszerbe, ideológiába. Melyik vak mondott igazat? Mindegyik és egyik sem. Valószínűleg minden bölcseleti rendszer, vallás és világnézet igazat mond, persze részigazságokat, de mégis valami fontosat az Egészről. Más kultúra más nyelvén és más nézőpontból mondja el megismeréseit. Így gondolkozik Kelet, ahol az idők kezdetén nem tevékenykedik semmiféle teremtő személyes Isten, hanem koncentrált szellemi erők szétáradásából formálódik ki a világ.
A személytelen istenség nem féltékeny, nem rivalizál, nem büntet és nem jutalmaz. Csak létezik. Teremt, fenntart, pusztít és megújít. De ez is csak a létezés négy évszaka.
Akinek a gondolkodásmódja ebben a kultúrában formálódott ki, az nem törekszik egyértelműségre. Sőt azt gondolja, hogy minél több aspektusát veszi fel magába a világnak, annál többet tud róla. Ha csak Siva-hívő, az kevesebb, mint ha Siva-hívő és katolikus. Ennél is több, ha Siva-hívő és katolikus és marxista. Konfliktus? Nincs konfliktus. Ez három, más szempontú megközelítése a világnak, más történelmi korszakokból származnak, más a fogalomrendszerük. Nem kell "egyeztetni" őket, ki lehet bírni, hogy a három oldaláról lefényképezett hegy más-más képet mutat a felvételeken. És mindegyik igaz: ugyanazt a hegyet ábrázolja.
Európai ember nemigen tudja elviselni a megismerésnek ezt a sokarcúságát. Vitatkozik, kiátkoz, gyilkol. Keleti ember is csak ímmel-ámmal tűri. A hyderebadi Siva-templomra ugyan felfestik a világvallások jelképeit: ott a buddhista kerék, a parszi fáklya, a mohamedán félhold, a kereszt, a Dávid-csillag, a sarló és kalapács, de azért kedvtelve mészárolgatják hol az iszlám híveit, hogy a szikheket, mint egykor a buddhistákat. Igaz, hogy gazdasági-politikai okok ürügyén.
Mit ér hát akkor az "és" kultúrája? Ne tévedjünk: ha egy keleti ember elolvasván az evangéliumokat, felkiált: - "Európában a helyem, a szeretet birodalmában!" - ugyancsak elcsodálkozik, ha ideérkezve máglyák füstje és koncentrációs lágerek szögesdrótja tarkítja a láthatárt, a katonai díszszemlék pompájáról nem is beszélve. De mindez mégsem érvényteleníti a béke, a szeretet, a szabadság ideáljait. Így jár a szegény európai is, ha keletre érkezik. Nem a megvalósult bölcselettel találkozik, hanem az emberi természet piszkosságival: "The man is man" - ha tetszik rá emlékezni.
De a keleti ember lelke egy s másban mégis más, mint a nyugatié, merthogy a személyiség valóban társadalmi és történelmi produktum, ahogy a tudomány tanítja. Nem jobb, nem rosszabb, hanem más. De ez a különbség néha még izgalmas is lehet.

Rudyard Kipling összefoglalása: Mikor öt éve éltem Indiában, kétségbe voltam esve, hogy semmit sem értek a hinduk gondolkozásmódjából. Tíz év után úgy véltem, hogy kezdek valamit megérteni belőle. De most, hogy húsz éve élek közöttük, belátom, hogy valóban semmit sem értek abból, ahogy gondolkodnak.

Lao Ce összefoglalása: Az Ég hálója tágas, de senki sem kerüli ki

(Lao Ce kínai misztikus filozófus, aki nagy metamorfotikus csodákra volt képes. Legutóbbi magyar fordításában például materialistává változott. Krisztus előtt körülbelül fél évezreddel élt, könyvtáros volt, és soha nem utazott el világot látni. Valószínűleg ezért tudta megírni nyolcvanhárom rövid versben azt, amit a világról tudni érdemes. Sokat vitatkoznak azon, hogy vajon az öreg Lao Ce találkozott-e a fiatal Kung Fu Céval? Tudomásom szerint találkoztak, de nem szóltak egy szót sem. Lao Cét hetven évig hordta méhében az anyja, és már szakállas vénemberként született meg. Odabent még kevesebb informálódási lehetősége volt, mint a könyvtárban, tehát maradt ideje arra, hogy valóban bölccsé váljon. Ezért Öreg Gyermeknek is nevezik. Jelenleg nagy tisztelet övezi a halhatatlan istenek birodalmában, csak senki sem kártyázik vele, mert aduk és ászok nélkül is megnyeri a partikat. Csodát tesz.)
vissza

AZ ANDAXINIZMUS ELLEN

Andaxinizmusnak nevezek minden olyan eljárást, amelyik egy valós helyzet megoldása helyett a helyzet következményeit igyekszik elfedni. Szorongok. Beveszem az Andaxint. Most nem szorongok. Nem veszek be Andaxint. Újra szorongok. Tehát megint beveszem. Úgy vélem, ehelyett az lenne a dolgom, hogy rájöjjek: miért szorongok? Netán szüntessem meg a szorongásom okát. Ez a bölcsesség persze nem több annál, miszerint nem elég a lázat csillapítani, az sem érdektelen, hogy mitől lázas a beteg.
Mármost nem szeretem, ha valaki az élet fontos dolgait Andaxin helyett használja. Például ha az orvos, a pszichológus vagy a pedagógus azért gyakorolja a hivatását, hogy a szakmájából adódó helyzeti fölény segítségével tartsa egyensúlyban remegő és riadt személyiségét.
Nem szeretem, ha valaki a szexust férfiasságának vagy nőiességének bizonyítására használja. Bizonyítani ugyanis mindig azt kell, ami bizonytalan.
Nem szeretem, ha valaki világnézeti meggyőződését, hitét vagy vallását arra használja, hogy belső biztonságra tegyen szert a zűrzavaros és ingoványos világban.
Nem szeretem, ha valaki használja az embereket, ahelyett hogy élne velük. Mert a "használat" elpiszkolja a dolgokat, és gúzsba köti az ember szellemi és érzelmi szabadságát.
Jogos az ellenvetés: Nem arra való-e a világ, hogy "használjuk"? A természet, az energiaforrások, a tárgyak, az intézmények, az ideológiák, a tudomány, a művészet, sőt horribile dictu, az emberi kapcsolatok értéke nem a használhatóságukból fakad-e? Abból, hogy az élet minőségét alakítják ki a számunkra? Ki merne szembeszállni Isten szavaival: "... Egész földet neked adnám!..." Vagy később: Egyétek és vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem!" Vagyis hogy használjatok engem, mondja Jézus. S nem érzi magát feljogosítva arra, hogy méricskéljen és ítélkezzen: Te használhatsz engem és minden tanításomat, te pedig nem. Ebbe borzong bele késői tanítványa, Pilinszky, mondván:

... Csak fekszem itt az ágyamon és belereszketek,
hogy kikkel zabáltatom a szívverésemet...

Gyűjtöm tehát az érveket magam ellen, s tetszéssel olvasom Déry Feleletében Farkas Zénó filozófiai vitáját hallgatóival, amikor a professzor így fakad ki: - A kémiának, akár a botnak, két vége van. Az egyik a világ felé fordul, a másik az ember felé. És én nem tudom, hogy minek ragadnám meg a bot felém eső végét, ha nem azért, hogy üssek a másikkal.
És mégis... Micsoda különbség, ha valaki azért iszik bort, mert szereti az ízét, vagy arra használja a részegséget, hogy elmeneküljön saját gyávasága, bánata, kudarca elől. Igenis nagy különbség, ha valaki kedves halottját gyászolva, magánya és halálfélelme elől iszkolva mélyed el keleti vagy nyugati misztikákban, vagy azért teszi ezt, mert hajtja valamilyen kíváncsiság, szenvedély más kultúrák megismerésére, izgatják a létezés "titkai" - hátha ott tudnak valamilyen igazi választ mondani az élet, a halál, a sors nagy kérdéseire.
A különbség a belső szabadságban van. Mert a menekülő ember végül is függő helyzetbe kerül a bortól, drogtól, fanatikus lesz hitében, meggyőződésében, mert neki muszáj kapaszkodnia valamibe a valóság vagy éppen az üresség érzése által okozott rémület elől. A megismerő elme nemet is tud mondani, megőrzi kritikai érzékét és szuverén önszabályozását.
A különbség a hitelességben van. Mrozek eltöpreng azon, hogy a földet túró Ignác nagypapájának miért nem volt identitás-zavara, s elneveti magát a rémülten rohangáló emberkék hadán, akik manapság az énjüket keresik.
- Nem látta véletlenül az énemet? Nem találkozott az identitásommal?
S végül netán beöltözik a navajo indiánok tollmezébe: én közéjük tartozom, végre tudom, hogy ki vagyok! Csakhogy - mondja Mrozek - a navajo indiánok viseletét nem egy fantáziadús jelmeztervező találta ki, hanem a törzs kultúrájának évezredes fejlődése hozta létre. Az indián sors, az indián élet teszi hitelessé. S ha az identitását kereső európai magára ölti, akkor csak maskara, mint ahogy maskara rajta a zarándok szunjassik narancssárga köpenye vagy a tibeti lámák sárga, esetleg vörös csuhája.
Pontosítom tehát zsörtölődésemet az andaxinizmus, a dolgok használata ellen. Nem szabadna összekeverni az élet alapvető kérdéseit az úgynevezett végső kérdésekkel! Alapvető kérdés például, hogyan működnek az ember elemi funkciói. Tud-e dolgozni, örülni, együttélni másokkal? A végső kérdések közé tartozik a sors, a véletlen és a törvény az ember életében, az élet értelme vagy értelmetlensége, az, hogy üres-e az Olümposz csúcsa avagy istenek népesítik be. Az élet alapvető kérdéseire sohasem szabad végső válaszokat adni, mert akkor kezdődik a csalás.
Ha tehát egy impotens ember egy lélekgyógyászhoz fordul, aki azt feleli: - Örvendezzen, barátom, hogy megnyílt ön előtt a szent aszkézis lehetősége! - tudni kell, hogy ez egy gazember válasza. Az ő dolga az, hogy szexuálisan működőképessé tegye. S ha ez bekövetkezett, ő majd eldönti szabadon, hogy nők karjaiban kíván-e ringatózni, vagy szüzességet fogad. Ám ekkor ez szabad választás lesz, nem kényszer, nem az, amit Goethe kedvesen így nevez: "Erényt csinálva végül a muszájból...
vissza

A LÉTEZÉS ALAPFORMÁI

Azt mondta Dhattatreya:
- Nézzen körül a látható világban, és vegye szemügyre a természetes létezés négy alapformáját: az ásványi, a növényi, az állati és az emberi létet.
Körülnéztem és szemügyre vettem. Hát istenem, némi pontatlansággal elmegy. Vagy nevezzük nagyvonalúságnak, amellyel mellőzte a szerves anyag kezdeti és bizonytalan formációit, a mikroorganizmusokat, a vírusokat, gombákat, baktériumokat, egysejtű véglényeket. Középiskolában az amőba és a papucsállatka voltak a kedvenceim.
Azt mondta Dhattatreya:
- A lényeges különbségekre figyeljen! Arra, amijük van, és arra, amijük nincs.

Ásvány: Csak fizikai teste van, tömege, kiterjedése. Tagolatlan létezés.
Növény: Van fizikai teste, ennyiben felvette magába az ásványi létezést. Ezenkívül életjelenségei vannak. Anyagcseréje, szaporodása, belső növekedése, elhalása. Ám attól, hogy él, megváltozik fizikai testének a szerkezete, mások működéstörvényei, mint az ásványnak. Például érzékel. Kettős tagoltságú létezés.
Állat: Van fizikai teste - ennyiben ásványi. Életjelenségei vannak - tehát az ásványin kívül felvette magába a növényi létezést is. Ezenkívül vannak affekciói, vagyis ösztönei, vágyai, érzelmei, indulatai. Ettől viszont megváltozik a fizikai teste, átalakulnak az életjelenségei. Sőt kialakulnak a megismerő képesség elemi formái is. Figyel, emlékezik, elemi módon gondolkozik is a konkrét képzetek szintjén. Hármas tagoltságú létezés.

Érteni véltem őt. Ez a jógi a mozgásformák dialektikus fejlődését meséli el nekem. Én akartam folytatni: '
- Tudom, az ember négyes tagoltságú létezést jelent. Felvette magába az ásványi, a növényi és az állati létformát, mert van fizikai teste, életjelenségei és affekciói. Ám mindez mégis másképp működik, mert van még... Mije is? Mondjuk, intellektusa, magasrendű absztrakt gondolkodása, egyszóval szelleme. S ha az állat affekcióit léleknek nevezzük, akkor visszajutottunk a test, lélek, szellem ősi megkülönböztetéséhez. Az állatnak csak "soul"-ja van, az embernek "mind"-ja is, ahogy az angol nyelv olyan pontosan megkülönbözteti. Így van? - kérdeztem fölényesen.
- Nem egészen - felelte Dhattatreya. - A dolog azért nem ennyire mechanikus. A szellem, vagy ahogy maga mondja, az intellektus csak következménye valaminek. Csírái már az állatnál is megvannak.
- Minek a következménye az intellektus? A szellem?
- Annak, hogy az ember individualitás. Énje van.
- Az állatnak nincsen Énje?
- Nincsen. A faj viselkedik individualitásként, nem az egyed. A tigrisek. Az elefántok. A macskák. A tevék. A kutyák. Nézze, ha maga elmegy a dzsungelbe, és egy éven át figyel egy tigrist, ahogy vadászik, párzik, pihen, neveli a kölykeit - akkor nyugodtan írhat egy könyvet a tigrisekről, és abban minden lényeges benne lesz, amit a tigrisekről tudni érdemes. De hiába figyel engem, hogy milyen ételeket szeretek, milyen az erkölcsöm, a hitem, a gondolkodásmódom. Mindebből csak a formai elemek vonatkoznak magára, tartalmilag esetleg semmi. Mert ugyanazzal a felépítettségű aggyal gondolkozunk, ugyanolyan idegrendszeri folyamatok játszódnak le bennünk, ha félünk vagy örülünk. De hogy mitől félünk, minek örülünk, mit gondolunk, milyen az ízlésünk, erkölcsünk, az egyénileg különbözik. Mert az ember Én-lény. Individualitás.
- És az Énből keletkezik az intellektus?
- Igen. Abból, hogy észrevesszük magunkat a világban, az önkonstatálásból, az önreflexióból. Abból, hogy a világ egy napon szétválik Énre és minden másra, ami nem-Én. Nézze, a macska is fél és az ember is. De a macska nem tudja, hogy fél. Csak fél. Az ember fél, és tudja, hogy fél, és tudja, hogy tudja, hogy fél és így sokszorozhatja önmagáról való tudását egészen a tébolyig.
Eltöprengtem. Ám amikor ellenvetéseimmel akartam előhozakodni, Dhattatreya azt mondta:
- Jobb lenne, ha még nem vitatkozna. Hagyja hatni magára, amit hallott. Nem mondhatok el mindent egyszerre. Várjon, amíg a dolgok összeállnak magában. Ha rögtön ellenérvek után keresgél, akkor jórészt önmagára figyel, és soha nem fog megérteni semmit.
Eszembe jutott Dhirendra figyelmeztetése: "Tanuljon alázatot!" Így hát alázatosan csöndben maradtam, de emlékeztetőül felírtam Dhattatreya első tanításának lényegét:

Ásvány	Növény	Állat	Ember
Fizikai test	Fizikai test	Fizikai test	Fizikai test
-	Életjelenségek	Életjelenségek	Életjelenségek
-	-	Affekciók	Affekciók
-	-	(lélek)	Én
		-	(szellem)

Egyelőre ennyiben maradt a dolog.

vissza

MEGMENT-E A HIT A FÉLELEMTŐL?

A hit szerencsére nem ment meg minket a félelemtől.
Mint ismeretes, nálunk nemigen tud mit kezdeni az ember a halál tényével, leginkább fél tőle, és igyekszik száműzni gondolatvilágából. Szató úr, a zen buddhista orvos ennél morózusabban nyilatkozott nálunk egy kongresszus szünetében, két szendvics között. Azt mondta:
- Nem tudok hinni egy olyan kultúrában, amelyik az élet három nagy kérdésére csak konvencionális hazugságokkal tud felelni. Ezek: a szexualitás, az agresszivitás és a halál. Ezért maradnak magukra lelkileg az önök haldokló betegei.
Ámde Indiában beszámoltak egy olyan szorongásos depresszióról, amely főként ifjú embereket kerít a hatalmába, akkor, amikor megértik az újjászületés és a karma tanát; azt, hogy semmi elől nem lehet meglógni, mert az ember cselekedeteinek következményei utána kúsznak egy új életbe is. Tehát nincs meg még az öngyilkosság kiskapujának reménykeltő lehetősége sem, amin keresztül az ember eliszkolhatna az elviselhetetlen helyzetek elől. Számukra a létezés tehát csapda, az öndetermináció kelepcéje. Ettől azután szorongani kezdenek és szomorúak lesznek.
Engem viszont illetlen vidámság kerített hatalmába. Hiába, ilyen az emberi lélek. Nyugaton azért félnek, mert meg kell halni. Keleten azért félnek, mert nem lehet meghalni. Mindegy, hogy mitől, de fél az ember.
Ezt a kérdést tudniillik, hogy milyen az emberi lélek, egyszer dr. Pető András filozófus-főorvos is feltette nekem. Látogatóba jött hozzá egy úr, két mankóval, nehezen araszolva. Amikor elment, Pető azt kérdezte:
- Elmondjam a történetét? Huszonhat éves korában szerelmi bánatában a vonat elé vetette magát. Mindkét lába ráment. Azóta megnősült, van két gyereke, fordítóként dolgozik, és nagyon boldog. Érted ezt, te pszichológus? Két lábbal nem kellett neki az élet. Nyomorékon imád élni. Hát ilyen az emberi lélek! - és akkorát nevetett, hogy majd kiesett a karosszékéből.

(Dr. Pető András fiatalkorában a Pester Lloyd munkatársa volt. Az újság ösztöndíjat szerzett neki a bécsi egyetem irodalmi fakultására. Ő azonban - saját maga legnagyobb meglepetésére - az orvoskarra iratkozott be. Szerinte ezért élhette túl az I. világháborút. Ezután Párizsban tüdőgyógyászként dolgozott, majd baráti unszolásra hazatért Magyarországra, hogy el ne mulassza a fasizmussal való közvetlen találkozást. Mint utólag kiderült, a szemita Petőnek azért kellett hazajönnie, hogy Márai Sándort kigyógyítsa depressziójából. Az író elsötétített szobában, a díványán heverve szenvedett.
Különben nem ismerték egymást, a barátok vitték oda a mágusnak tartott Petőt.
- Sándor, keljen fel és írjon, ez a maga dolga! - szólította meg az orvos.
- Majd ha az Úristen ideküldi egyik angyalát, és ő mondja ezt nekem, akkor felkelek - mondta Márai elhaló hangon.
A kopasz, kövér Buddha-szerű főorvos, aki utolérhetetlen előkelőséggel hordozta görögdinnye nagyságú heresérvét, a mellére csapott:
- Sándor, nézzen ide! Itt az angyal!
És Márai fölkelt. Így szól a legenda.
A főorvos itthon megszervezte a Mozgásterápiai Intézetet, és kidolgozta saját gyógyító módszerét, a később világszerte alkalmazott konduktív mozgásterápiát. Ennek megfelelően a különböző felettes hatóságok visszatérően foglalkoztak idő előtti nyugdíjazásának eszméjével, ám a sors mindig a főorvos pártjára állt. Bosszúságukban ellenségei sarlatánnak kiáltották ki. Halála után utóda Állami Díjat kapott Pető módszerének megőrzéséért és elterjesztéséért.)

vissza

AZ ERETNEKPROBLÉMA

Ez a világ egyik legfurcsább jelensége. Nem véletlen, hogy mi is állandóan beleütközünk. Röviden arról van szó, hogy a történelem legtiszteletreméltóbb szellemi áramlatai is, egy bizonyos kiteljesedést elérve, dühödten felfalják saját gyermekeiket.
A katolicizmus harcos szellemi erőinek javát nem a buddhizmussal vagy az iszlámmal való polémiára fordította, hanem a másik jó keresztényre irányította a pergőtüzet, arra, aki nüanszokban másképp gondolkozott. S ez nem egy kialakuló ideológia gyermekkorának a betegsége, hanem az érett férfikoré. Gnosztikusok, manicheusok, ariánusok és még tucatjával az elítélt, kiközösített eretnekek. Azután Johanna és Savonarola, manapság a munkás-papok. S a szellemi küzdelem rövidesen materializálódik, és fellobognak a máglyák. Végül is kétségbeejtő, hogy a nemes, jobbító törekvések mind megszülik saját inkvizíciójukat.
A munkásmozgalom története is egy ponton az elhajlók, a jobboldaliak, a baloldaliak, a centrum, a revizionisták, a szektások küzdelméről kezd szólni; s a koncepciós perekben több jó kommunista látta meg idő előtt az örök vadászmezőket, mint gaz tőkés, alattomos fasiszta, szakszervezeti titkárrá avanzsált egykori arisztokrata.
S az ortodox pszichoanalitikusok harca az adleriánusok, jungisták, stekeliánusok, mitscherlichisták, frommisták és még ki mindenki ellen, aki mind analitikus volt, csak egy kicsit másképp. Ezek fájtak nekik, nem a reflexológusok, a behavioristák, a gestaltosok, a kognitív pszichológusok, akik kiröhögték őket. Ők csak idegenek voltak. Az ellenség a másik pszichoanalitikus, aki nem pontosan úgy gondolja...
Három nagy szellemi forradalomra hivatkoztam illusztrációképpen, de a példák száma korlátlanul fokozható nagyban és kicsiben. A bosszantó az, hogy az ember nemigen érti e folyamat miértjét, valahogy nem tapintható e dühök és őrjöngések létalapja, gazdasági-társadalmi szükségszerűsége, amely a szeretet vallását Torquemadáig, a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjét a guillotine-ig és a terrorig, a munkásmozgalom küzdelmét az emberhez méltó életformáért a koncepciós perekig és a totális diktatúráig sodorja. A jelenség viszont túl ritmikusan ismétlődik ahhoz, hogy szubjektív szándékok rovására írhassuk. Ámbár...
Tacitus szubjektív magyarázata Agricola című művében olvasható. Agricola apósa volt Tacitusnak, híres hadvezér, Róma számára meghódította Britanniát. Mégis, Domitianus császár idején ellenségei fölheccelték a császárt ellene, és Agricolának menekülnie kellett, hogy elkerülje a szégyenteljes halált. Domitianus pusztulása után írta meg Tacitus említett művét, apósa rehabilitálása érdekében. Ebben felteszi a kérdést:
- Domitianus környezetében egyaránt voltak tisztességes politikusok és gazemberek. Miért a gazemberekre hallgatott a császár?
- Mert Domitianus császár undorodott a tisztességes emberektől.
- Miért undorodott Domitianus császár a tisztességes emberektől?
- Mert Domitianus császár utálta az erényt.
Így gondolkozik Tacitus, aki túl jó történész ahhoz, hogy egy vállrándítással lerázzuk magyarázatát. Elég annyit mondani: Hm.

Anatole France objektív magyarázata: Az Angyalok lázadásában leírja, hogy a mennyei hatalmasságok egy része, megelégelve a bosszúálló Jehova kegyetlen uralmát, amely a Földet siralom völgyévé tette, elhatározta, hogy letaszítja trónjáról, és helyére Lucifert, a szépség és harmónia nagy Szeráfját ülteti. Az emberek között is keresnek szövetségeseket. S eljön a nap, amikor szemben állnak egymással az égi hadak, csak Lucifer nincsen sehol. Végül megtalálják a Pokol fenekén, amint párducbőrrel letakart heverőjén zenét hallgat, konyakot iszik, és mondjuk, egy kedves lánnyal enyeleg.
- Szeráf! Ma van a nagy nap. Letaszítjuk a trónjáról Jehovát, és a nyomorúság, szenvedés, betegség és halál birodalma helyett megteremtjük a boldogság, a szépség, a derű világát. Állj a hadak élére!
- Nem megyek.
- Mi történt?
- Az éjjel rájöttem valamire. Ha Lucifer az Isten trónjára ül, akkor nem Lucifer többé, hanem ő az Isten!
Lehet, hogy ez minden forradalmak tragédiája?
Ám az eretneküldözések ismétlődő fellobbanása pszichológiailag is magyarázható a nárcizmuselméletek segítségével. Az önimádattá fokozódott nárcizmus soha nem tűri el a konfrontációt a valósággal, a szubjektív megélést mindig előnyben részesíti a tapasztalással szemben. Önmaga glorifikálása átterjed arra az eszmére is, amelyhez csatlakozott. A szerep ettől kezdve karizmatikussá válik, a megváltói küldetés sugározza be. Ennek fényében a más álláspontot képviselő ember nemcsak téved, hanem tévelyeg, sőt sátáni, gonosz princípiumok letéteményese, méltó a pusztulásra, a máglyára, a kárhozatra. Ugyanígy támadhat fel önpusztító gyűlölet saját magával szemben, ha a szélsőségesen nárcisztikus ember úgy érzi, hogy nem tudott megfelelni saját istenített ideáljainak. A rajongót mindig csak egy lépés választja el a kegyetlen agresszivitástól. Ez a pokol igazi bora, amitől olyan könnyű megrészegedni: az erkölcsileg igazolt pusztítás. Hogyan is szól a régi figyelmeztetés? "Legyetek józanok és virrasszatok..."

vissza

AZ IGAZSÁG, A HATÁS ÉS EGY BOROTVAÉL

Amikor már nyugdíjas leszek, és ennek megfelelően bátor is, megírom majd vulgáris tudományrendszertanomat. Ebben a tudományokat tudománytalanul három nagy csoportra fogom osztani: ténytudományokra, igazságtudományokra és hatástudományokra. A ténytudományok leíró jellegűek. Az igazságtudományokat meglepő módon a tényeket létrehozó összefüggések és törvényszerűségek érdeklik, legyenek azok bármilyen banálisak, semmitmondóak és unalmasak. Sajnos, néha ilyen az igazság. A hatástudományokat viszont nem az igazság érdekli, hanem az, hogy egy eszme, ideológia - legyen az igaz, téves, a valóságot tükröző vagy naiv legenda - néha évezredekig tartó hatást gyakorol az emberek életére és gondolkodásmódjára, néha pedig nyomtalanul elenyészik, "befullad", mint egy homokba lőtt gránát. Mi a hatás és a hatástalanság titka?

Nem szellemtörténetről van szó, nem is szociológiáról. A Jézus körüli időkben Júdeában és Kis-Ázsiában hatalmasra nőtt a messianisztikus várakozás, az éhség egy új szellemi impulzusra. El is jött a Messiás. A hatástudományt azonban mégsem ez érdekli, hanem az, hogy miért Jézus tanítása győzedelmeskedett, miért nem például Tianai Apollóniusé. Ugyanis jó ideig úgy tűnt, hogy az indiai és görög bölcseleti elemekből - még Nagy Sándor szellemi importja nyomán - lesz a győzedelmes ideológia, és Mestere a Megváltó. Ám Tianai Apollónius - a rosszmájú Lukianosz szerint - egy napon a "gimnaszofisták komor sorfala között" önként máglyára lépett. Néhány évtized múlva filozófiai irányzata már sehol sem volt, s megkezdődött a kereszténység szétáradása.
Feltehetően nem igaz, hogy Mózesnek az Isten szólt egy égő csipkebokorból, talán Lázár sem támadt fel halottaiból, s e világkorszak hajnalán kialakult világtojásról sem lehet biztosan tudni, hogy milyen volt a fehérje és a sárgája. Ám mindez elhanyagolható. Az érdekes az, hogy valaki három és félezer évvel ezelőtt elkiáltja magát: "Ne paráználkodj!", és Kovács úr - aki különben ateistának vallja magát - ma is ezért bűntudatos, ha megcsalja felesége őnagyságát. Az érdekes az, hogy ebből a világtojás - ügyből egy kultúra bontakozott ki, filozófiával, etikával, jogrenddel, egy kultúra, amiben az emberek évezredeken át élni és halni tudtak, és nem csúsztak le a nem létező világtojás héjáról.
Ebben az értelemben a pszichológia is jórészt hatástudomány. Ha egy felnőtt vergődve görnyedezik hatalmas apjának bűntudatot keltő szigora alatt, teljesen közömbös, hogy az atya a valóságban egy másfél méteres dadogó és kopasz törpe, s hatalmassága csak neurotikus legenda, tehát nem igaz, a hatás mégis vitathatatlan. Mint ahogy az is vitathatatlan, hogy egy kevésbé felkészült pszichoterapeuta jobban gyógyíthat, mint egy lexikális tudósfenomén, a személyiségükben rejlő különböző gyógyító hatás, hatóerő következtében.
Mármost amikor létezési formákat, tudatállapotokat vázolunk, sőt később majd újjászületésről, sorsról, szellemi típusokról is szó esik föl ne tétessék a kérdés, hogy mit tartok én ebből igaznak. Mit tudom én? Még erről a világról sem vagyok olyan jól informált, nemhogy a túlsóról. Amiért írógéphez ültem, az ennek a világképnek a hatása, amely a fél emberiség életébe besugárzik, és nálunk is fel-felvillan.
S miután elsősorban a dolog lélektani részére helyezem a hangsúlyt, szót kell ejteni arról az ismeretelméleti borotvaélről is, amelyen a pszichológia táncol.
Ismeretelméletileg magától értetődő, hogy egy magasabb struktúra megismerhet egy nála alacsonyabbat. Például az ember a macskát, a hangyát. No de megismerhet-e a hangya vagy a macska engem? Egy állat alacsonyabb rendű idegrendszeri szerkezete alkalmas-e arra, hogy az emberi kultúrát, gondolkodást befogadja, megismerje? Nyilvánvalóan nem. Mellesleg ebből az is következik, hogy ha létezne is egy embernél magasabb rendű szellemi hierarchia, azt én, mint alacsonyabb rendű struktúra gondolati úton nem ismerhetem meg. A racionális gondolkodás tehát mindenképpen materialista végeredményhez vezet, annak a kis logikai bukfencnek a segítségével, hogy amit nem tudok megismerni, az nem is létezik. A másik logikai bukfencet természetesen az ellentábor találta ki, a maga "credo quita absurdum"-ával, ami az én fordításomban így hangzik: "Azért létezik, mert nem tudom megismerni."
A nagy kérdés: Vajon azonos fejlettségű struktúrák megismerhetik-e egymást? Emberi intellektussal maradéktalanul megismerhetőe az emberi intellektus? Az emberi személyiség alkalmas-e arra, hogy egy másik ember személyiségét a maga teljességében megismerje, megértse és befogadja? Egy ember erre biztosan nem képes. Talán a felhalmozott kollektív emberi ismeretek, a tudás segítenek. Nem tudom... Inkább azt tapasztalom, hogy az egyenlő struktúrák nem képesek egymást teljes egészében felfogni, mindig művi egyszerűsítésekre, redukcióra kerül sor: tanulásról beszélünk és motivációról, kognitív pszichológiáról és viselkedés-lélektanról; tipológiákat és dimenziókat, faktorokat és általában hármas tagolású kis szerkezeti modelleket alkotunk. Az ember egészéről szó sincsen. Egyelőre. Talán egyszer majd sikerül összeraknunk az egész pszichopuzzlét. Istenem, hogy fogunk akkor unatkozni!

vissza

NYUGATI ÉS KELETI ASZKÉZIS

Tudomásul kell venni, hogy minden nagylélegzetű szellemi irányzat - buddhizmustól a kereszténységig, a taoizmustól a sztoa filozófiájáig -, bármilyen óriási térbeli és időbeli távolságokra keletkeztek is egymástól, ugyanattól a három dologtól féltette az ember lelkét: a pénztől, a hatalomtól és a szexustól. A tér és az idő távolságait azért hangsúlyozom, mert eszembe jut Török Sándor egyik megjegyzése, amely szerint:
- Ha valaki Isaszegen kijelenti, hogy látta az emberi lelket, és az zöld! - ezen mosolyoghat az ember. De ha tőle függetlenül Új-Zélandban is előáll valaki azzal, hogy az ember lelke zöld - ezen már el kell gondolkozni.
A gazdagság és a hatalom karaktertorzító hatását nap mint nap tapasztalhatjuk kicsiben és nagyban. Ezt csak az érintettek nem veszik észre. A nagy pénz és a nagy hatalom a jellemtorzulásokat olyan naggyá teheti, hogy abban még valami imponáló is lehet. Az igazi nagyság még negatív, pusztító változatában is ritka jelenség a földön. Ám a kis pénz, a kis hatalom, a lélek kis elpiszkolódása szánalmas, undorító, és ezért nem tartozik a bocsánatos bűnök közé. Katonakoromban a boldogult emlékezetű Friedrich őrmester ezt így fogalmazta meg:
- Ezeket a kiskirályokat utálom a legjobban. Mert ezek olyanok, mint a tyúkszarban a fehér rész. Azért csak tyúkszar az.
De a szexus... Mi bajuk volt a nemiséggel? Nehéz erre felelni. Az embernek csak töredékes asszociációk jutnak az eszébe. Az energiák szétszórása... a test és a szellem ellentéte... a "halál és a szerelem egy ágy" visszatérő gondolata Illyés Gyula-i megfogalmazásban... Igen, van olyan iskola, amelyik azt tanítja, hogy a testi szerelem hozta a halált a világba. Aki életet ad, az beavatkozott a teremtésbe. Ám az ember teremtménye nem lehet örökkévaló, pusztulnia kell... Nem kevesen állítják, hogy az ember csak akkor válik alkalmassá igazi szellemi megismerésekre, ha már kiégtek belőle a szexuális vágyak... De lehet a dolog egyszerűbb is. P. R., egy paplelkű orvos, akit "ágaskodó nemi szerve vonszolt el a kolostorok közeléből", erre a kérdésre azt felelte:
- Tudod, tizennégy éves koromban összeakadtam egy kislánnyal. Amikor csak tehettük, felrohantunk a padlásra, és csináltuk, csak azért, mert jó. Azt hiszem, az ilyen szexus ellen tiltakoztak az egyházatyák.
A kizárólagos testi élvezet nem tetszett nekik? A lélektelen szeretkezés, a nemi szervek sivár találkozása? Vagy az élvezetet adó ember oltárra emelése, mint az istentagadás egyik formája? Ennek fényében érthető lenne Pál apostol engedménye házasságügyben, és a félreértések szigorú kiigazítása: "Nem hús és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a sötétség hatalmai ellen...
Az ugrándozó képzettársítások mégis a két furcsa zsidót, a szigorúan esendő Mózest és a szelíden tökéletes Jézust idézik fel. Gyanús, hogy ők az antiszemitizmus igazi felidézői. A legnagyobb bűnt követték el: elvették az emberektől a pogány életörömöt! Ezt sohasem lehet megbocsátani. Mert nincsen szabadulás: hiába tudja már valaki, hogy szeretkezni nem bűn, ez a "felszabadultság" meg sem közelíti annak az embernek a szabad élvezetét, akinek soha az eszébe sem jutott, hogy a szerelem bűn is lehet. Rezignáltan bólogatunk ugyan Diderot megállapítására, amely szerint a szerelemben olyan szorosan tapadnak egymáshoz a nyálkahártyák, hogy nem fér el közöttük az erkölcs - azért a morális probléma neki is eszébe jutott, és akkor már régen rossz az ösztönöknek.
A monoteizmus féltékeny Örökkévalója nemcsak azt követelte meg, hogy "Ne legyenek neked idegen isteneid rajtam kívül!", hanem azt is: Ne kalandozz el tőlem idegen mámorokba! Ne részegeskedj, ne kábítsd el magad, ne add át magad semmiféle rajongó körtáncnak holmi aranyborjak körül! És ugyanígy: Ne emelj áhítatod trónusára se férfit, se nőt! Mert a szerelmi mámor istentagadás is lehet. A féltékeny Isten csak a magasabb rendű szellemiséggel való egyesülés extázisának jogosságát ismeri el: a misztikus élményt. A szerelmi extázis gyanús és veszélyes, s ha már kikerülhetetlen, be kell vonódnia az isteni szentség jóváhagyása alá, netán a házasság formájában.
Akárhogy van is, az aszkézis három - megint csak három - dolgot jelent:
Lemondást a gazdagságról - vagyis a szegénységet.
Lemondást a hatalomról - vagyis alázatot és engedelmességet.
Lemondást a nemiségről - vagyis szüzességet.
Így van ez Nyugaton és Keleten egyaránt. Csakhogy mégis van egy fontos különbség a kétfajta aszkézis között. Nyugaton az aszkézist az összeszorított fogú akarás, a bűntudat, a korbács, a fogadalom, az önmagán való erőszaktevés, a vágyak és ösztönök elnyomása teremti meg. Kelet ennél sokkal szelídebb. Azt tanítja:
"Amíg munkálkodnak benned a szexuális ösztönök, amíg hajt a hatalom és a gazdaság vágya - éld ki mindezt. Ne legyél kegyetlen önmagaddal, mert akkor kegyetlen leszel másokkal is. Dolgozz magadon testi és szellemi gyakorlatok segítségével, és ha majd ezek a késztetések lassanként kihunynak benned, akkor legyél aszkéta, könnyedén és mosolyogva."
Így hát az ifjú jógik - uramfia, láss csodát! - kezdetben még élnek szexuális életet, néha partnerrel, néha némi onánia segítségével, amikor a drága nedűt "visszaeszik", hogy semmi energia ne menjen kárba. Akkor lesznek aszkéták, amikor már megszűnt az igény, és az aszkézis belülről hiteles. Szép.
Öregedő korában minderre rájött kedves színész barátom, aki a közeledő impotenciától való félelmét imigyen hárította el: "Impotens vagyok, ha akarok izélni, de nem tudok. No de ha nem akarok?..."
Ez már keleti gondolkodás. És ez a lazaság lengi be egy jóga ashram tájait. Dhattatreya így kezdett Hatha-jógára tanítani:
- Először is üljön le kényelmesen.
- Lótuszba? - kérdeztem én kacéran, merthogy én azt is tudtam.
Nézett rám, mint az Isten ökrére.
- Ahogy magának a legkényelmesebb. Az a maga ülése...

vissza

MAGDEBURGI SZENT HUGÓ ISTENBIZONYÍTÉKAI

Magdeburgi Szent Hugó, járatlan lévén az ismeretelméletben, nem jutott el odáig, mint mi - néhány oldallal ezelőtt -, nevezetesen hogy az Isten valóságát akkor sem lehetne racionálisan bizonyítani, ha létezne. Arra sem jött rá, hogy amit ésszerű érveléssel nem lehet bizonyítani, azt ugyanazon az úton tagadni sem érdemes, főként azért nem, mert a hit nem intellektuális igényeket elégít ki, hanem emocionális éhséget lakat jól. Hívő embert logikus fejtegetéssel éppen annyira nem lehet meggyőzni, mint egy fóbiást nem lehet lebeszélni a félelmeiről vagy Rómeót Júliáról.
Amit a keleti lélektan az ösztönök és érzelmek "álomtudatban" való létezéséről tanít, azt a modern pszichológia úgy fejezi ki, hogy az affektív funkciók nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Időnként konstatálhatjuk őket, néha felderíthetjük eredetüket is, néha megelégszünk utólag mögéjük csempészett ürügymagyarázatokkal, de elhatározás útján nem változtathatunk rajtuk. Nem határozhatom el, hogy holnaptól ellenszenves lesz számomra egy vonzó ember; sem hogy szeretni fogom azt, akit utálok. A változtatáshoz az érzelmeknek "másképpen való újraélése" szükségeltetik. Ez az, amit a pszichoanalízis "korrekciós élménynek", katarzisnak nevez.
Hugó - egyszerű könyvkötő lévén - szerzeteskorából még emlékezett Aquinói Tamásra, de túl bonyolult volt neki. Örömmel hallotta, hogy egy Kant Immánuel nevű okos ember alaposan elintézte a skolasztikus mester istenbizonyítékait. Ekkor úgy érezte, hogy eljött az ő ideje is. Magdeburgi Szent Hugó három lélektani istenbizonyítékot állított fel, mint azok fiához, Magdeburgi Lator Károlyhoz írott Intelmeiben olvashatók.
Az első: "Vésd eszedbe, fiam, amit hosszúra nyúlt életem során tapasztaltam. A lélek időtlenségben él, tehát soha nem fiatal, soha nem öreg. Csak a test öregszik, az agyerek meszesednek el. Mögöttük ott kuksol a változatlan állagú lélek, bár megnyilvánulásai szánalmasak lesznek. Ám ez nem több annál, mintha Bach János Sebestyén egy megrozsdásodott, tönkrement orgonán adná elő fúgáit. Bizonyítéka ennek, hogy ama ritka esetekben, amikor az agy erei épek maradnak, az aggastyán lelke miben sem különbözik a húszéves ifjúétól. Tudvalevő, hogy a hetvennégy éves Goethe Marienbadban halálosan beleszeretett a tizenhét éves Ulrike von Levetzow nevű leányzóba. Egyik közös sétájukon a leányzó kergetőzni kívánt a bohó szerelmesek szokása szerint, és eliramodott egy hegyi ösvényen. Az öreg Goethe utána, megbotlott és elhasalt. Ez az a jelenet, amit egy évszázaddal később Thomas Mann nem mert megírni: a világ szellemi fejedelme porban fetreng, míg a buta liba trillázva eltűnik a fák között.
Mint ebből is láthatod, fiam, az öregség semmi más, a mi Urunk szavaival szólva, mint hogy a lélek kész, de a test erőtlen.
Ez az oka annak, hogy az időtlenségben élő lélek mit sem tud kezdeni a halállal. Saját megsemmisülését abszurdnak és elfogadhatatlannak érzi. Hosszabb távra van berendezkedve, mint a romlandó test."
A második: ;,Sok gondot okoztak nekem a nagy vallásalapítók, elsősorban Jézus Krisztus, Buddha, Mózes, Lao Ce és dr. Steiner Rudolf svájci misztikus. Az én hitetlen lelkem szabadulni szeretett volna hatásuktól. Ezért így kérdezett:
- Vajon miért mondják azt, amit mondanak? Elmebetegek-e?
Mint tudod, kedves fiam, a karthauzi rend csendességében sokat foglalkoztam a lélek tudományával. Pszichopatológiai ismereteim birtokában szigorúan megvizsgáltam a nevezettek életét, tetteit és szavait, viselkedésüket a konfliktushelyzetekben, és elmebajnak nyomát sem találtam. Rendezett, kongruens személyiségek voltak. Ezután az én gyanakvó lelkem imigyen kérdezett:
- Vajon szélhámosok-e? Világcsalók-e?
Vizsgálódásaim alapján ismét csak nemet kellett mondanom. Ezek az emberek erkölcsileg olyan magas színvonalat képviseltek, ami már-már meghaladta az emberi mértéket, s éppen ezért válhatott morális követelésük nyomasztóvá is.
- Hát akkor?
- Hát akkor nem tudom. Talán tudnak valamit, egyedül az embermilliók között? Hiszen tulajdonképpen volt idő, amikor egyedül Kepler vagy Galilei tudta az igazságot a Földről, a bolygómozgásokról - a tudományos közvélemény abszolút többséggel leszavazta őket -, de azért ez igazság volt a javából."
A harmadik: "Szerelmetes fiam, Magdeburgi Lator Károly, elárulom neked a titkot, hogy mi hiányzik a legtöbb emberből. Az arányérzék. Az bizony. Az arányérzékedre hivatkozom tehát, amelyet talán megörököltél atyádtól, belátván, hogy amilyen kicsike szent ő, olyan kis méretű lator vagy te is. Nem dicsekedhetsz imponáló bűnökkel. Nos hát, én ugyan keveset értek a lét végső dolgaihoz, ám az arányérzékem néha súg valamit. Tudod, úgy vagyok én ezzel, mintha elvinnének a messzi jövő egyik nagy létesítményéhez, a paksi atomerőműhöz, és ott a főmérnök úr azt kérdezné tőlem:
- Tudod-e, Hugó, hogy miért építettük ezt?
- Nem én, furcsa öltözetű idegen.
- Hát azért, mert a vezérigazgató úr otthon felejtette az öngyújtóját, és nem tudott rágyújtani. Itt mi elektromos áramot termelünk, és látod, a végén kijön egy drót, ami folyton izzik. Így hát a vezérigazgató úr akkor gyújt rá, amikor csak akar.
Én pedig azt válaszolnám kellő alázattal:
- Uram, én semmit sem értek az atomfizikához. De az arányérzékem tiltakozik az ellen, amit mondasz. 'túl hatalmas ez az apparátus ahhoz, hogy itt egy cigarettáról legyen csak szó. És ezt mondom neked is, búcsúzóul:
- Túl nagy apparátus vonul fel itt az ember testében, lelkében, természetében és a társadalomban, a tudományban, a művészetben és a vallásban, hogy mindez annak a kurta hatvan-hetven évnek szóljon, ami után nyomtalanul ellobban az ember élete. Bocsásd meg öreg atyádnak ezt a kételyét, amit csak azért izzadott ki magából, mint a kagyló, hogy igazgyöngyként magához szorítva, egyetlen obulusaként vigye magával, amikor majd átlép a nemlétezésbe."
Barátaim! Bocsássuk meg neki!

vissza

A LÉTEZÉS CSAPDÁJA

Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány kérdést, amit általában fel szoktak tenni karmaügyekben. Én ugyan nem tudok válaszolni, de miután engem is ezek a problémák izgattak, közlöm a bölcs guruk válaszát. Már az is szép volt tőlük, hogy ilyen ügyekben szóba álltak velem, kíváncsiskodó európaival, és nem Buddha szavaival hárították el okvetetlenkedéseimet: "Elég volt a tévelygésből... A te nehézkes felfogásoddal, valamelyes bizalom nélkül, valamiféle türelem nélkül, valaminő erőfeszítés nélkül, valaminő fegyelem nélkül, aligha fogsz eljutni ehhez..." Vacscshának mondta ezeket a Megvilágosult annak idején, kifejezve azt a meggyőződését, hogy a tanító ne adjon kész megoldásokat, csak gondolatokat ébresszen, hátha a tanítvány hajlandó a saját eszét is használni.
ÉN. Mindenki ilyen világos öntudattal járja végig a "köztes lét" útját?
GURU. Ez az egyén erkölcsi és szellemi fejlettségétől függ. Minél kevésbé felkészült, annál hamarabb "belealszik" a szellemi világba.
ÉN. És akkor mi történik?
GURU. Szellemi erők viszik tovább és végzik el helyette a karmaépítés munkáját. Némely ember ezért érzi önmagától annyira idegennek a sorsát.
ÉN. Mit jelent a felkészülés?
GURU. A jóga szamádhi elérése lehetővé teszi, hogy még az életben átélje valaki a halál élményét. Ne hidd el a tanítást, járd végig az utat, tapasztalj saját magad.
ÉN. Miért nem emlékezem előbbi életeimre?
GURU. Hogy ne őrüljél meg. Hogy ne keveredjenek a különböző életek élményei. Odaát emlékezel.
ÉN. Egyáltalán, honnét jön ez a sok új ember? Hogyan egyeztethető össze az újjászületés tanával az emberiség lélekszámának ez a gyors növekedése? Hol voltak eddig?
GURU. Ennek két oka is van. Egyrészt minél fejlettebbé válik az ember, annál rövidebb lesz a két élet között eltöltött idő. Az ősidőkben tízezer évek is elteltek, amíg újra megszületett valaki. Ma átlagosan négy-hatszáz évenként születik újra egy ember. Minél magasabb szinten áll, annál gyorsabban. A dalai láma például halála percében már újra megtestesül. Neki már nem kellene megszületnie. Segíteni jön, áldozatból. A másik ok az, hogy tanításaink szerint hat hely - lóka - van, ahová megszülethet valaki. Ezeknek egyike a Föld. Azelőtt voltak különféle "paradicsomok" és alvilági helyek is. Ma ez a lehetőség már nem áll fenn. Csak a Földre lehet inkarnálódni.
ÉN. Az emberek száma végtelen?
GURU. A tan szerint összesen tizennégymilliárd.
ÉN. Az újjászületés során lehet-e állat valakiből?
GURU. Ma már nem. Az ősidőkben még volt ilyen lehetőség. De ma már olyan fejlettségi szintre jutott az emberiség, hogy mindenki csak emberként testesülhet meg.

Ezt mondják a guruk. Mindebben persze nem kell hinni - a hit nem a mi dolgunk -, csak megérteni kellene ezt a bölcseletet. Az azonban bizonyos, hogy a karma tan az indiai ember számára - vallásosságától vagy hitetlenségétől függetlenül - evidencia és jelentős erő, amivel a mindennapi életben számolni kell.
A hindu a karma erejébe és kikerülhetetlenségébe vetett hit miatt nem lesz öngyilkos, nem válik el - nehogy az elviselhetetlen helyzetek visszatérjenek a következő életében. Indiai börtönökben jó magaviseletű rablógyilkosok évente egyszer néhány hetes szabadságot kaphatnak, hogy meglátogathassák a családjukat, a gyerekek együtt lehessenek az apjukkal. És időre visszatérnek a börtönbe, egy országban, ahol nincs bejelentő lap, nincs személyi igazolvány, és nyomtalanul lehet eltűnni a vándorló-hömpölygő embermilliók között.
- Miért jönnek vissza? - kérdeztem a börtönőr tisztet.
- Nézze, uram, öltek! S ha már megtörtént a tragédia, a következményeit nem akarják átvinni az újabb megtestesülésük sorsába. Inkább levezeklik ebben az életben!...

 
vissza

KÜLSŐ ÉS BELSŐ FEGYELEM

Buddharakkita Theyrának elmondtam, amit én a nagy szociális paradoxonnak gondolok. Gyönyörű társadalmi ideáljaink vannak: éljünk demokratikusan, szabadon, jólétben. Ám mégis azt tapasztaljuk, hogy amint ezek az ideálok - bármilyen társadalomban - elkezdenek valóra válni, megnő a pszichés zavarok száma, sokasodnak a neurózisok, a pszichoszomatikus megbetegedések, egyre több lesz az alkoholista, kábítószeres, az öngyilkos, a bűnöző.
A lelki egészségre vonatkozó statisztikák akkor a legkedvezőbbek, amikor a társadalomra - és természetesen az egyénre is - valamilyen nagy külső nyomás, presszió nehezedik, háborúk idején, totális rendszerek, kemény diktatúrák alatt.
Azt felelte: Ez azért van így, mert az emberi léleknek olyan a szerkezete, hogy fegyelem nélkül tönkremegy, szétzilálódik. Természetesen a belső fegyelem az, ami egészségben tartja az embert. E téren viszont maguk, európaiak rosszul állnak. S akkor még a külső fegyelem is jobb, mint a semmilyen. A diktatúra megfegyelmezi az embereket. Az emberek félnek. Megtanulják a beszéd fegyelmét, a viselkedés figyelmét. Szegények: kénytelenek megfegyelmezni a birtoklási vágyaikat. És ez az erőszakos külső fegyelem még mindig egészségesebb lelki szempontból, mint a féktelenség.
Elgondolkodott: Önöknél valami nem jól működik belül. Ha nincsenek külső korlátaik, nem tudnak mértéket tartani. Mértéktelenné válnak evésben-ivásban, szexusban, a pénz hajszolásában, a becsvágyban, mértéktelenül gyűlölnek és mértéktelenül rajonganak. Hogy maradhat így az ember egészséges?
Rám nevetett: Fegyelmezetlen a gondolkodásuk is. Mindig az irrealitásokban kószál. Vagy a múlton rágódnak, ami irrealitás, mert már nincsen sehol, vagy a jövőjüket tervezgetik, ami megint irrealitás, mert még nem létezik. S eközben nem élik át mélyen, teljes valóságában az egyetlen realitást, a jelent. A "most" fölött felszínesen átsuhannak. Látja, maga pszichoanalitikus. Tudom, mit jelent ez. Évekig kíséri a betegeit, amikor a múltjukban vándorolnak, a régen messze tűnt gyerekkor árnyképei között, amelyek már sehol nincsenek, sőt ő maga, az egykori gyerek sem létezik már a valóságban. Mire jó ez? Tudom, azt vallják, hogy hatásában mindig jelen van, sőt sokan úgy vélik, hogy az egykori gyermek is megőrződik, hogy semmi sem múlik el. De ezt csak azért hiszik, mert annyira félnek a haláltól.
Jöjjön el néhány hétre a mi kolostorunkba. Szerzetesnövendékeket nevelünk nyolcéves koruktól tizenhat éves korukig. Azután továbbküldjük őket tanulni buddhista országokba, hiszen itt Indiában nagyon kevesen vagyunk. Éljen közöttünk egy kicsit. Meglátja, hogy külső fegyelemmel kezdjük a formálásukat, hiszen gyerekek, irányítani, nevelni kell őket. De a lényeg az, hogy ezt a külső fegyelmet fokozatosan hogyan változtatjuk át belső fegyelemmé. Jöjjön. Elmentem.

(Buddharakkita Theyra a bangalorei kolostor vezetője. Eredeti foglalkozása: autómérnök. Buddhista családok szokása szerint az egyetem elvégzése után két évet kolostorban töltött, ezután kezdte hivatását művelni. De nem ízlett neki. Visszament sárga csuhás mahayana lámának. Kolostorában a "fegyelmezett" gyerekek először rettenetesen koravénnek tűntek. De azután láttam, hogy a tanítás után egy láma elkísérte őket a hatalmas parkba, majd eltűnt. A térség abban a pillanatban zsivajgó játszótérré alakult, labda is került, focimeccs is volt. Két óra múlva a láma megjelent, és némán megállt. Abban a percben csönd lett. A gyerekek rendbe tették magukat, és csendben elindultak utána. Esténként a Theyra tanított. Témái csapongóak voltak. Volt, hogy az atommag szerkezetéről beszélt, máskor az iráni sah sorsáról töprengett, vagy arról szólt, hogy miért nem szabad lopni. A szellős átriumfélében hátul ültek a felnőttek, félkörben, előttük az egyre kisebb gyerekek. Füstölők égtek egy Buddha szobor körül. A Theyra úgy tudott beszélni, hogy minden korosztály találhatott benne valamit, ami neki szólt. Ezután énekeltek egy kicsit, majd az egész szerzet együtt hallgatott. A csendnek ezzel a félórájával ért véget a nap.
Egyszer felkereste egy üzletember a városból. Panaszkodott, hogy nem tud aludni.
- Miért? - kérdezte a Theyra. "Hát az üzleti gondok a félelem a jövőtől stb."
- Tudja, mit - mondta a Theyra -, esténként vegyen elő egy darab papírt, és csak emlékeztető szavakban írja le a gondjait.
A kereskedő két hét múlva visszajött az adományaival. Köszöni szépen, alszik.
- Mit csinált vele? - kérdeztem.
- Nézze, ez üzletember. Ez nem fogja a mi gyakorlatainkat végezni. Az élete az üzlet. Ezért nem meri egy percre sem elengedni az ügyeit. Hát én leírattam vele mindazt, ami fontos számára és nyomasztja. Így már nyugodtan alhat. Tudja, hogy reggel ott lesznek, megvárják a gondjai.)

vissza