Válogatás a  képeiből
Bernardo Strozzi Genova 1581 – 1644 Velence
Az adógaras 1631 után
olaj, vászon, 158 × 225 cm
"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené!" Így válaszolt Jézus a farizeusoknak, akik hatalomellenes kijelentésen akarták őt rajtakapni, ezért megkézdezték tőle: "Szabad adót fizetni a császárnak vagy nem szabad?" (Máté 23,15). 1631 után festett művén Strozzi minden ízében eleven kompozícióban állítja szembe Krisztus szelíd bölcsességét ugrásra kész ellenfeleinek kaján kíváncsiságával. A pénzérmét tartó farizeus szinte a néző teréből lép át a kép terébe és ugyanilyen nézőt bevonó szerepe van a kitekintő kisfiúnak is. A plebejus típusok és a drámai fénykezelés egyrészről, a vérbő festőiség másrészről azt mutatják, hogy Caravaggio, Rubens és a velencei cinquecento festészete egyformán fontos szerepet játszott Strozzi egyéni stílusának érlelődésében.
Francisco de Goya Fuendetodos 1746 – 1828 Bordeaux
A vízhordó lány 1810 körül olaj, vászon, 68 × 52 cm
A vízhordó lányt és a Köszörűst, Goyának ezt az 1810 körül festett két remekét korábban egy-egy foglalkozás jellegzetes képviselőit bemutató életképeknek tartották. A festő azonban, zsánerképeknél szokatlan módon, nem ábrázolja részletesen a környezetet, a két alakot éppen csak jelzett tájképi háttér elé állítja, a korsós lány robusztus figuráját pedig az alacsonyra helyezett nézőponttal tudatosan héroizálja. Az új vélekedés szerint Goya a párdarabot alkotó festményekkel a megszálló napóleoni hadak elleni gerillaharc névtelen hőseinek kívánt emléket állítani: a katonák részére vizet szállító lánynak és a harcosok sokszor egyetlen fegyverét, a kést élesítő köszörűsnek.
Simon Vouet Párizs 1590 – 1649 Párizs
Apollo és a múzsák 1630-as évek olaj, fa, 80 × 221.5 cm
Simon Vouet 1627-ben, XIII. Lajos hívására tért vissza Itáliából Párizsba. Már római korszakában elindult azon az úton, amelyen több más kortársa is haladt: a megszelídített caravaggiói naturalizmust fokozatosan felváltotta Guido Reni irányával, vagyis a barokk klasszicizáló változatával. Ez a harmincas évek végén, valószínűleg egy palota könyvtáránakdekorálására festett mitológiai kompozíciója azt bizonyítja, hogy fejlődése Franciaországban kiteljesedett. A halhatatlan istennők és a lanton játszó Apollo a mérték, a harmónia és a csorbítatlan szépség birodalmának lakói. A festmény hitvallás a klasszikus művészet normáinak égi eredete és örökérvényűsége mellett.
Claude Lorrain (Claude Gellée) Chamagne 1600 – 1682 Róma
Villa a római Campagnán 1640-es évek olaj, vászon, 68.8 × 91 cm
A serdülőkorától mindvégig Rómában élő lotaringiai mester kizárólag tájképeket festett. Tette ezt olyan sikerrel, hogy egy idő után a gyarapodó hamisítások elleni védekezésül vázlatkönyvbe kellett rajzolnia valamennyi elkészült művét. Ebben a Liber Veritatisnak nevezett gyűjetményben (London, British Muuseum) az 1640-es években készült budapesti kép rajza is megtalálható, hátoldalán a megrendelő Camillo Pamphili herceg nevével. Claude Lorrain a manierizmus dekoratív sémáit túlhaladó, bukolikus hangulatú eszményi tájaival új fejezetet nyitott a műfaj történetében.
Jacques Blanchard Párizs 1600 – 1638 Párizs
Szt. Jeromos 1632 olaj, vászon, 145.5 × 116 cm
A reneszánszban a bibliafordító egyházatya ábrázolásának három típusa honosodott meg. A dolgozószobájában ülő tudósé nem élt tovább a barokkban, de annál népszerűbbé vált a pusztában vezeklő, illetve a kereszt előtt meditáló szent bemutatása. Ez utóbbi típushoz tartozik Blanchard buuudapesti képe. Jeromos a szegényes remetelakban nyitott könyvre könyökölve, jobbját koponyán tartva elmélkedik a Megváltó kereszthaláláról. A művész legfeljebb tudása elismeréseként érdelemte ki kortársaitól a "francia Tiziano" jelzőt, mert sima, olvadékony festésmódjában sokkal inkább Rubens hatása mutatkozik meg.
Hubert Robert Párizs 1733 – 1808 Párizs
Antik romok olaj, papír, 32.8 × 24.8 cm
A diadalív alatt, ahol egykor győztes hadak vonltak, most ökrös szekér halad át, és a csonka obeliszkkel szemben borostyánnal benőve omladozik a rómaiak emelte építmény. "Így múlik a világ dicsősége" - ez tehát a kicsiny festmény jelképes értelme. Hubert Robert sokszor festett hasonló témákat, stílusában Fragonard-t követve, akivel fiatalon együtt járta Itália városait. A képen a hajnali napsugár szinte megolvasztja az oszlopot, és az ellenfény romantikus hangsúlyt ad a két szemlélődő figurának. A rögtönzöttnek ható ecsetvonások érzékletesen jelenítik meg a pusztuuló emberi mű és az örökké újjászülető természet ellentétét.
id. Jan Brueghel Brüsszel 1568 – 1625 Antwerpen
Noé bárkája 1613–1615 olaj, fa, 61 × 90.2 cm
Méltán kapta Pieter Bruegel fia, Jan a "Bársony"- és "Virág"- mellékneveken kívül a "Paradicsom-Brueghel" elnevezést is. Mintegy száz, édenkerti hangulatot felidéző tájképe prototípusának éppen a Noé-téma 1613-ból jelzett ábrázolását tartják, melyről számos másolat készült. Ezt a budapesti példányt 1613–1615 közötti, saját kezű variánsnak fogadja el a mester monográfusa. A bibliai történet (Mózes 6, 13–21) idilli hangulatú táj megfestésére és sok-sok állat részletező, színes felvonultatására adott alkalmat a művésznek. Néhány motívum előzményét Rubensnél találhatjuk meg.
Jan Wildens Antwerpen 1584/86 – 1653 Antwerpen
Mocsaras táj 1629 (?) olaj, vászon, 85.5 × 120.5 cm
Wildens tájképeit friss naturalizmus és könnyed festőiség jellemzi. Mint specialista az antwerpeni iskola több jeles mesterével dolgozott együtt: Rubens, Jordaens, Snyders figurális képeihez is festett hátteret. Lendületes stílusa Rubens közvetlen hatására fejlődött. Ez az alkotása természethűségével, friss színeivel, a táj és az alakok teljes harmóniájával tűnik ki. Az épületmotívum, a romokhoz épített parasztházzal és a régi kapuzattal a hídon, Rubens több rajzán megtalálható. A kép töredékesen megmaradt évszáma valószínűleg 1629.
Ifj. David Teniers Antwerpen 1610 – 1690 Brüsszel
Borbélyorvos műhelye 1636 olaj, fa, 46 × 63 cm
A sokoldalú és rendkívül termékeny mester korai életképein Adriaen Brouwer hatása érezhető, de kompozíciója levegősebb, színei élénkebbek, előadásmódja aprólékosabb. Ebből a korszakból való a láboperációt ábrázoló budapesti tábla. A téma a Tapintás megjelenítésének egyik formája. A sarlatán vagy borbélyorvos szokásos szatirikus beállítására emlékeztet itt a gerendán ülő bagoly motívuma, mely a 17. századi németalföldi festészetben a butaság, tévelygés, hiszékenység, becsaphatóság jelképe.
Salomon van Ruysdael Naarden 1600/03 – 1670 Haarlem
Eső után 1631 olaj, fa, 56 × 86.4 cm
A haarlemi tájfestő família legidősebb tagjától, Jacob van Ruisdael nagybátyjától, Salomontól, kilenc kép van a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. Közülük a legkorábbi ez a holland tájfestészet egészében is kiemelkedő jelentőségű tábla. Abból a periódusból származik, amikor Jan van Goyennel és Pieter Molynnel együtt kialakították az ún. tónusos tájképstílust, mellyel előkészítették a holland tájfestés nagy "klasszikus" korszakát. A homokdűnék közt kanyargó úton haladó szekér és a fák között megbújó ház az alacsony horizontú tájban, mely fölé gomolygó felhőkkel terhes ég borul, a művész későbbi festményeinek is fő témája. Különös varázsát a könnyű, világos kolorit és a fényeffektusok változatossága adja.
Jacob Philipp Hackert Prenzlau 1737 – 1807 San Pietro di Careggio/Firenze
Nemi-tó 1784 olaj, vászon, 153 × 197.5 cm
Az ideális táj késői művelőjének e topografikus hűségű képén félreismerhetetlen Claude Lorrain klasszikus kompozícióinak hatása. A Róma közeli Nemi-tó szépségét több ókori szerző megénekelte, Diana tükrének nevezték - a vadászat istennőjének tiszteletére emelt szentély romjai még ma is megtalálhatók a tó melletti erdőben. A tájnak a festő pásztoralakokkal ad árkádikus hangulatot, csakúgy, mint a szintén a gyűjteményben található Folyóparti táján.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
